A BÁRÁNYFELHŐT
RAJZOLÓ KÉZ
LEHANYATLIK,
LEHANYATLIK,
ARCOMHOZ ÉR.
VILLANÁSIG CSUPÁN,
DE LESIMÍT RÓLA
MINDEN RÁNCOT.
MAJD ODAREJTI
A KIZÖKKENT IDŐT;
TENYEREM GÖDRÉBE,
MINT MÚLÓ,
KIS ROMÁNCOT.
MINDEN RÁNCOT.
MAJD ODAREJTI
A KIZÖKKENT IDŐT;
TENYEREM GÖDRÉBE,
MINT MÚLÓ,
KIS ROMÁNCOT.
Drága Barátném, olyan jó, hogy megint írtál! De én várok megint heteket, ha tudom, hogy egy ilyen kis gyöngyszem születik a várakozásból. Nem tudom, mikor és hogyan pattannak ki a fejedből ezek a szóláncok, hogyan sikerül észrevétlenül átugranod idősíkokat egy pillanat töredéke alatt, hogyan lesz a megfoghatatlanból tapintható, a láthatatlannak színe, és honnan lesz a gondolataidnak dallama, de lesz, és nem is fontos, hogy hogyan. De gyönyörű! Köszönöm!
VálaszTörlésDe szép ez a vers, Csilla! Röpke, mint a teljesség pillanatai, amelyekből aztán mégis összeáll az egész.
VálaszTörlésÁgi, Magdi! Annyira kedves, amit írtatok, nagyon jólesik. Köszönöm, hogy ráhangolódtatok a versre és örültetek neki. Velem együtt. :) Ugyanis régóta itt motoszkált már ő a fejemben, de valamiért, ki tudja miért, csak tegnap akarózott neki összeállni.
VálaszTörlés