HÓ.
HÓ.
HÓFEHÉR.
SZÁLLINGÓZVA
FÖLDET
ÉR.
ÉR.
AZ ABLAKNÁL
LESBEN ÁLLVA,
DÉZSÁVŰSRE
KOMPONÁLVA,
AZT FIGYELEM
AZT CSODÁLOM,
AZT CSODÁLOM,
HOGYAN GYŰJTI,
HOGYAN ZÁRJA
IDŐN TÚLI
TOTÁL PLÁNBA
A KAVARGÓ
A KAVARGÓ
HÓPELYHEKET
EGY NAGY,
UTCAI LÁMPA.
Bevallom őszintén, Barátnőm, én meglennék hó nélkül egész télen, de amikor olvastam a kis versikéd, hát bizony mondom Néked, hiányérzetem támadt, amolyan "hóvágyam". Minden benne van, a kábulatba ejtő gyönyörűség, és a felismerés évről évre, hogy mennyire meg tud még mindig lepni a szépségével, hogy nem lehet belőle kinőni. Nekem megint a vége tetszett a legjobban, ahogyan lehoztad ezt a csodát egy egészen közönséges prózai szintre, hogy mi is örülhessünk, szegény kis földi halandók (s lásd eme kis emberkét felépülni a sorokból, tökéletes!), ennek a csodának. Köszönöm! Egy élmény volt!
VálaszTörlésA versed hangulata,Csilla, melengető, békés, mondhatnám idilli.
VálaszTörlésEzzel szemben a kinti hideg-rideg valóság: órák óta szakad a hó! Egész nap a versikédet kéne mondogatnom, hogy hólapátolás közben élvezni (vagy legalább belenyugvással elfogadni) tudjam a telet.
Barátném, megint szinte kitüntettél, annyira kedveset írtál, köszönöm Neked!
VálaszTörlésMagdi, a telet én inkább csak meleg szobából, ablakon kinézve szeretem és szívem szerint átaludnám, mint egy medve. A lapát végén viszont már most nagyon elegem lenne belőle nekem is, pedig még hol van a vége. Mivel hóhányással egyelőre még nem tudok szolidarítani, legközelebb esetleg megpróbálkoznék valami hóóó-rukk munkadalszerű opusszal bíztatásképpen. :o)